„Ébredjen minden egyházközség arra a tudatra, hogy mindegyik Krisztus családja,
s legyen gondja, hogy ne legyen abban a családban senki, aki éhezik, mialatt mások lakmároznak,
senki, aki mezítelen, mialatt másnak fölös ruhája vagy lábbelije van.
Közelebb kell jutnunk egymáshoz. Meg kell éreznünk mások baját úgy,
hogy attól mi is szenvedjünk, és mások gondját úgy,
hogy azt mint a magunkét eloszlatni törekedjünk.”
(Prohászka Ottokár)

Elöregedő, eltűnő falvak. Mindannyian hallottunk már a jelenségről, ahogy egy kis települést otthagynak a fiatalok, a középkorúak idősekké válnak, az idősek meghalnak, utánpótlás pedig nincs. Lehetőségek híján, aki csak tudja elhagyja a települést, már csak látogatóba jár vissza  rokonaihoz havonta, kéthavonta, félévente.

A mi falunkban is elindult ez a folyamat, de az  önkormányzat felismervén a helyzetet több intézkedéssel hatalmas erőfeszítéseket tesz annak érdekében hogy a faluban található üres házakban újra élet legyen. A több éve negatív hullám mára megállni sőt javulni látszik, hála a heroikus küzdelemnek. Jelenleg még két ház van az eladás küszöbén, jelesül az adásvételi szerződések vannak megszületőben, egy házba pedig körülbelül egy hete laknak az új lakók akik a Vajdaságból érkeztek. Az ő ideérkezésük jól példázza milyen emberek élnek  többségében ebben a csepp faluban.

Már az idetévedésük is filmbe illő volt: történt ugyanis, hogy a családfő a vajdaságban uralkodó kilátástalan gazdasági helyzet elől az Anyaország felé vette az irányt. Ebben segítségére volt  a Becsei szeretetszolgálat, amely Magyarországon működő gyárakkal felvéve a kapcsolatot állásközvetítéssel segítette a nehéz helyzetben lévő családfők boldogulását. A szügyi gyárak egyike is a kiközvetített munkahelyek között szerepelt, ahova több ember érkezett szerte kelet Európából. Attila volt az egyikük aki végül szállást a mi falunkban kapott.

Lehetne ez véletlenek sorozata de én hiszem hogy a jó sors vezérelte ide. Talán két napja lakhatott a falu egyik vendégházában, és ahogy az kell elvarázsolta a csend, a nyugalom és a dombokkal körbeölelt táj. Benézett hát a polgármesteri hivatalba van e itt kiadó ház? Hát kiadó ház az nem volt, de eladó annál inkább. A polgármesterünk személyesen vezette körbe a faluban, megmutatva neki azt a pár házat ami szóba jöhetett. Attila gazdálkodásra alkalmas, de 3 gyermekes családjának is megfelelő házat keresett. Érdekes volt figyelni ahogy azokat a házakat is megelégedéssel nézte meg melyek komfort nélküliek, esetleg hosszabb ideje lakatlanok, egyáltalán nem riasztotta vissza a munka amely választás esetén előtte áll majd. Volt olyan ház amelyből az eddigi látogatók egyenesen kifordultak mert nem volt benne víz, vagy mondjuk a telek mérete túlságosan nagy volt. Attila nem. Ő mindenben a lehetőséget, a majdani gazdaságát látta, ez a cél lebegett a szeme előtt hiszen ezt hagyta odaát, ezt szerette volna itt folytatni a gyári, biztos megélhetést nyújtó munka mellett. Kimondva nem lett, de érezhető volt hogy a családját eddig egy percig magára nem hagyó családfő mielőbb szerette volna maga mellett tudni őket. Felesége várandós, a többi kicsi még óvodáskorú. A falu közepén talált rá az ingatlanra, amely megfelelő méretű kerttel, gazdasági épületekkel és élhető méretű szobákkal rendelkezett. Nem habozott sokáig nyélbe ütötte az adásvételt.

Rövid időn belül hazatért, bepakolta az autóba élete főszereplőit, valamint ami még befért, és útnak indultak a messzi házba ami életük új színtere lesz. Nem a klasszikus beköltözés volt tehát ami ilyenformán talán kicsit idegen is tőlünk hiszen mi szeretünk a készbe érkezni, kifesteni, cserélni amit kell és akkor betenni a lehetőség szerint legújabb bútorokat. Nos Attiláék nem a készbe jöttek. Megérkeztek este 8 óra körül, gondolván, hogy egy szobát gyorsan kitakarítanak és másnap elkezdődik az érdemi munka, hiszen a legfontosabb: miszerint együtt legyenek már megvolt, a többi dolog valóban eltörpült emellett.

A  megérkezésük híre futótűzként terjedt az utcában, azonnal összeálltunk páran, hogy köszöntsük Őket, és esetleg segédkezzünk ha szükséges. Amikor megérkeztünk gyönyörű gyerekeket találtunk, kicsit megilletődve az asztal körül és hamar megértettük: az hogy csak a legszükségesebb fért be az autóba nem jelent túl sok holmit. Összefogtunk hát és pár nap alatt kerítettünk nekik sok olyan használati tárgyat ami megkönnyíti a mindennapjaikat. Összefogott öreg és fiatal, ki fűnyíróval füvet nyírt , ki mikrót adott, volt aki bútort szerzett, de sokan hoztak a télire eltett élelmiszerek közül. Mára ott tartunk, hogy a kertbe palánták kerültek, szintén adakozásból, és szépen alakulnak a dolgok. Végtelenül hálásak mindenért, én pedig nagyon nagyon büszke vagyok, hogy ilyen emberek vannak a környezetemben akik tudnak önzetlenül segíteni, mert a lényeg azon van az önzetlenségen.