Esténként nézegetem a faluban készült fotókat és előjönnek az elmúlt két év emlékei. Észreveszem, hogy önkéntelenül is mosolyra húzódik a szám, újraélem a történéseket és érzem idetartozunk, itthon vagyunk. Próbálom felidézni melyik volt az a pont, az az élmény amikor azt éreztem, hogy a közösség részei vagyunk...a képeket nézegetve bármelyik eseménynél megtörténhetett....mégis azt hiszem egyértelműen akkor történt amikor Laci bácsi becsöngetett hozzánk. De kezdjük a legelején.

A faluban működött egy hagyományőrző csoport akik fellépéseket vállaltak különböző rendezvényeken, népviseletben énekeltek és táncoltak, amely  éppen létszám válságba került akkoriban amikor mi beköltöztünk. Mi erről persze semmit nem tudtunk csiszoltunk, festettünk, gletteltünk nagyrészt elvoltunk a kis világunkban.

Dávid ( akkoriban frissen választott polgármester) megállt a ház előtt és megkérdezte az uram, hogy nem  lenne-e  kedvünk csatlakozni a csoporthoz mert nagyon kellenének az új tagok...férjem egyből felajánlott engem, hogy ha ő nem is de a felesége szívesen csatlakozik. Jött is befelé a hírrel, márpedig én hagyományőrző csoporttag lettem kell a segítség visszautasíthatatlan kérés nem lehet, nem akart nemet mondani.....

Éreztem a helyzet súlyát...de valahogy nem tudtam magam elképzelni énekelni egy színpadon még ha többed magammal is. Rém izgatott voltam ez alól nem tudok kibújni nem akarom, nem tudom jaj mi lesz...nem tudok énekelni, (utoljára a bölcső mellett énekeltem -igaz akkor sikerem volt de az ember gyereke ugye a legnagyobb rajongója) mindegy majd lemondom, de nem tehetem segítséget kértek azt pedig nem illik visszautasítani- ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáztak az agyamban, nem voltam nyugodt na.

Nagyjából eseménytelenül telt a hét, hét végére már el is felejtkeztem az egészről. Aztán eljött a vasárnap amikor éppen a rántott húst sütöttem csöngettek, Sanyi jön befelé hogy Zsuzsika téged keresnek! Engeeem? -kérdeztem csodálkozva és ott állt Laci bácsi- akit már a karácsonyi vásárban megismertem tehát nem volt teljesen  idegen.

És akkor ő jött hozzám - mondta- a csoport miatt hozta a dalszövegeket és egyeztetne velem hogy kitől lesznek parasztruháim. Szerintem ijedtemben fülig vörösödtem, hebegtem habogtam hogy nem tudok énekelni és időm is kevés, nem biztos hogy jó döntés engem választani. A konyhába betérvén Laci bácsi aztán bedobta magát, az összes rábeszélő erejét latba vetette, hogy rábírjon álljak a csoportba. Végső ütőkártyám miszerint "de hiszen én nem vagyok palóc, hogy vehetném fel a palóc viseletet" sem hatotta meg megegyeztünk hát hétfőn hatkor próba! Kikísértem majd közöltem az urammal akkor ő most eladott engem a hagyományőrzőknek és hogy ebből mi lesz csak a jó Isten tudja.

Egy gyötrelmes vasárnap éjszaka után eljött a hétfő is és eljött a hat óra is. Képzelhetitek, kezemben a dalszövegekkel (amiknek a létezéséről sem hallottam nemhogy a dallamát felidézhettem volna) ott álltam a halápi hat órakor kezdődő próbán tele félelmekkel, gyötrelmekkel és elképzelni nem tudjátok mi történt! Körém álltak, mosolyogtak, biztattak, egyszóval olyan szeretettel fogadtak hogy nem is volt kérdés nekem ott a helyem.

A csoport öreg rókái, a mosolygós asszonyok jó tanácsokkal láttak el hogyan tudom megkönnyíteni a saját dolgomat a szövegtanulást illetően...egy pillanatra kívül helyezkedtem magamon és kivülről láttam ahogy körbevesznek, ahogy szelíd szeretettel biztatnak, láttam palóc menyecskeségemet és igazán megtisztelve éreztem magam és akkor megértettem hogy jó lesz nekem, jó lesz a csoportnak és jó lesz a falunak is.